Ihletet kaptam...Le kell,hogy írjam!

 A két copf lágyan pihent a lány vállain, amikor a busz elhaladt a hatalmas stadion mellett. Szenvtelenül bámult ki az esőcseppektől fátyolos ablakon. Koszos busz volt, mint általában az ilyen járatok lenni szoktak. Egyszemélyes ülést választott. Ki és miért ült volna mellé? Átlagos lány. Az egyetlen feltűnő rajta talán csak a két copf, amely fonva is a combjain pihent. Hosszú szőkés-barna haját tartotta az egyetlenek, ami kirántja a szürkeségből.
,, Stadionok megálló következik”- mormolta fáradtan a géphang.
Felállt és az ajtóhoz sétált. A többi utas egykedvűen bámulta az apró kijelzőt az ölében. Sóhajtva nézett körbe a sok szögletes emberen, majd kapucniját feje tetejére tolva lelépett a buszról.
 Jól ismerte már a koszos kis utcát, ahová a busz hozta. Nem is csoda, hiszen már négy éve él itt. Még egy-két lépést haladt előre, majd a következő sarkon balra kanyarodott. Ebből a szögből tökéletesen látszódott a zöld neoncsövek által büszkén hirdetett felirat az öreg, téglafalú épületen: ,, Sárga béka”. A kedvenc helye amióta csak a nagyvárosba kényszerült. A pultnál bárszékek sorakoztak. A teremben zöld, bőrből varrt fotelek pihentek az üvegasztalok mellett. Hétköznaponként nem volt olyan tömeg. Odament a pulthoz és leült az egyik székre.
,, Nocsak, Copfos! Te is befutottál? Jól eláztál, mi”- villantotta meg vakítóan fehér fogsorát a már jól ismert csapos.
,, Áh…Nem egyszerű. Napfényes időben sem vagyok oda a városért, de esőben egyszerűen gyűlölöm.”
,,Nyugi kislány! Holnapra elvonulnak a felhők és a kedved is jobb lesz.”  Odanyújtotta a gyömbért és a kávét majd dolgára ment. A Copfos a forró kávéval a kezében az ablakra meredt. Sok minden történt vele aznap. A kék szemek tekinteteket kerestek, akikkel megoszthatnák. Telefon csörrent a zsebében.
,, Szia anya!”
,, Szia kicsim! Ma még nem is beszéltünk! Hogy telt a napod? Ott is esik?”
”Meg vagyok köszönöm. Viszonylag gyorsan. Minden időmet lekötötte a vizsga, de most már kicsit jobb lesz. Több időm marad a barátaimra. Az idő pedig borzasztó. Csupa nyálka és hideg minden. ”
,,Akkor holnap haza jössz végre?”
,,Nem. Nem hiszem. Megbeszéltünk a többiekkel egy görbe estét. De lehet,hogy vasárnap hazanézek ha felébredtem.”
,,Végre élsz is egy kicsit! Mióta mondtam már neked,hogy hagyd a…”
,,Ne haragudj anya de mennem kell! Majd beszélünk! Szia!”- és a telefon már vissza is csusszant a farmer szűk zsebébe. Szerette az anyját. Legalábbis Ő úgy érezte, hogy minden rossz dolog és konfrontálódás ellenére jó barátnők és jó csapatot alkotnak.
,, Mindenkinek megvan a maga bogara.” - gondolta és belekortyolt a kávéba. Nem volt hideg. Kora tavaszi időjárás, mostanában túl sok esővel,de kibírható. Amióta egyetemre jár és olcsó lakást is sikerült találni mindent sokkal hidegebbnek és tragikusabbnak érzett, mint amilyen valójában volt. Az egyetem mindenki fejében hatalmas,véget nem érő buliként definializálódik ,amely csupa móka és kacagás sok baráttal,kocsmatúrákkal,nevetésekkel, pasikkal és koncertekkel.  Ez a copfos viszont sosem érezte magát idevalónak. Otthon minden sokkal nyugodtabb és zöldebb. Mindenki kedves ismerősként vagy kellemes idegenként kezelte. Itt azonban egyszerűen nem találta a helyét. Az egyetemi órarendet szentnek és sérthetetlennek érezte. Az egyetlen biztos pontnak a betondzsungel közepén.
 Az utolsó kortynál a tekintete az órára tévedt. Nyolc óra lesz öt perc múlva. Felkapta a gyömbért, letette a pénzt, majd a kocsmáros felé intett:
,,Köszönök mindent! Szép estét!”
,,Neked is kislány! Vigyázz magadra!”
 A villamosmegálló felé igyekezve hatalmas kortyokat nyelt a gyömbérből,majd a megállóba érve a kukába dobta az üres üveget. Kapucniját előrébb húzta. A pulcsi ujját pedig a lehetetlenségig nyújtotta. A csilingelő villamos komótosan közeledett az ázott verébre emlékeztető lány felé. Felkapaszkodott a munkából hazaigyekvő tömeg közé. Az emberek heringként csüngtek a villamos minden szegletén.
,,Mint a fogason lógó esernyők!”- mosolygott magában,majd végignézett a tömegen. Volt itt nagyvárosi kisnyugdíjas istentelenül kékre festett szemekkel és lángoló rúzzsal. Volt megfáradt munkásember, aki egy egész család terhét cipelte mélybarna szemeiben. Volt tizenéves fruska, aki előbb tudott tűsarkúban járni, mint beszélni. Kövér nő, aki saját lelkét nyugtatva préselte magát három számmal kisebb ruhadarabokba. Voltak elcsúszott fiatalok, akiket áporodott sörszag lengett körül. Gyermekét csitító anyuka és a síró gyermekre szemrehányóan tekintő alkoholista. A teljes város felfért ebbe az egy villamoskocsiba. A város minden bűne és ártatlansága benne volt. Nem szeretett túl közel lenni az emberekhez. Félt tőlük. Az emberi gonoszság erre a századra valami hihetetlenül brutális külsőt öltött. A felismerhetetlenségig eltorzított mindenkit, aki kicsit is befolyásolható. Rablások, gyilkosságok, erőszak. Mindez fillérekért, vagy egyszerűen a hecc kedvéért.
 Mindig érdeklődve nézte az embereket és az őket körülölelő betonfalakat,de ugyanakkor mindig benne volt a gyanakvás is. A gyanakvás mely sosem engedte, hogy igazából magáévá tehesse a várost. Előfordult, hogy találkozott meglepően kedves emberekkel. Öregeket zebrán átsegítő férfiak és nők. Naivan kedves és figyelmes gyerekek. Buszon a lány szemeiben lappangó szomorúságra kérdező öregek. Az utcai zenészek is minden alkalommal lenyűgözték. Mindenki lenyűgözte, aki tudott hangszeren játszani.
,,Aki képes megszólaltatni egy hangszert úgy, hogy azzal másoknak örömet szerezzen,az olyan tudás birtokosa ,amivel az egész világot meg lehetne váltani.”- gondolta sokszor. A családjának apai ágon minden férfitagja zenész volt. A húga is évek óta zenélt. Ő valahogyan mégis kimaradt ebből a csodából.
  A villamosvezető rekedt, dohányfüstös hangja zökkentette ki a gondolataiból jelezve,hogy megérkezett az úti céljához. Lelépkedett a kopott, nyöszörgő lépcsőkön és körbenézett. Sötétedett. Az utcai lámpák egykedvű unalommal szemlélték a reggeli csúcsforgalom után ismét újraéledő várost, amely lassan öngyújtó csattogásokkal, üvegcsörömpöléssel és fiatal hangok kiáltásaival telt meg.
,,Péntek este…”- gondolta magában majd elindult a buszmegálló felé. Évekkel ezelőtt az Ő péntek estéi is hasonlóképpen mámorosan teltek. Az otthoni barátokkal gyakran járt el szórakozni. Erre a gondolatmenetre régi érzések milliói tódultak fel benne. A hűvös idő ellenére a barátok gondolata felmelegítette kicsit és a véget nem érő sztorik emléke mosolyt csalt az arcára. Sokszor nézték őrültnek kicsit. Bármilyen régi történet jutott eszébe ,ha viccesnek érezte elmosolyodott.
 A sarkon bekanyarodva egy hatalmas plakát, mint őrangyal magasodott felé.
,,Ez tegnap még egészen biztosan nem volt itt!”- motyogta halkan,miközben jobban szemügyre vette az óriás papírdarabot. Egy férfi mosolygott rajta. Barna szemei az esti homályban is úgy csillogtak, mint egy folyó a reggeli pirkadatban.
,,És legalább olyan mélyek is mint egy folyó!...A legmélyebb folyó, amit valaha láttam.” - állapította meg ámulattal. Valahonnan ismerős volt neki, de mégsem tudta pontosan,hogy hová is tegye a fejében. A kép bal felső sarkában furcsa betűkkel állt egy írás. Mintha csak rajzolták volna. Hegyeket, dombokat, völgyeket látott csak bennük. A jobb alsó sarok viszont egyértelműen adta tudtára minden bámészkodónak : ,,Nyílt sajtótájékoztatót ad Vahan Samarani!” .Továbbá feltüntettek mellé helyszínt és dátumot is,mely szerint péntek délután hat óra az ominózus tájékoztató ideje, helyszíne pedig a két sarokkal arrébb álló stadion. Percekig állhatott az óriásplakát szemeinek kereszttüzében. Jó volt végre igazán a szemébe nézni valakinek olyan mélyen és olyan hosszan ahogyan csak akart.
 Lépések és suttogó hangok zökkentették ki gondolataiból. Három-négy hosszú alak tartott a felé a szűk utcán. Érezte, hogy szíve a torkában dobog. Minden egyes lépés egyre közelebb és közelebb hozta hozzá a magas árnyékokat, melyekből hang nélkül is áradt felé a fenyegetés. Némely sutyorgást hangos és gúnyos nevetés kísért a lidércek szájából, mintha csak a lelkét akarnék elkergetni mielőtt mindenét, talán az életét is elvennék.
,, Már csak pár lépésre vannak! Indulj! Indulj!” - sikoltotta egy hang a fejében. Kérdőn a plakátra pillantott, amely mintha neheztelve nézne rá, és mintha szemei minden mélységéből könyörögne, hogy induljon el végre. Lábaiból kiolvadt az őt oda tapasztó jég és a következő pillanatban már az árnyaknak háttal állva futott, ahogyan csak tudott. Az egész napos eső utáni pocsolyák mintha káromkodva fröccsentek volna szét tornacipői alatt. Mikor hátrapillantott látta csak, hogy támadói is gyorsabbra vették az iramot. Úgy érezte, hogy minden egyes levegővétel égeti a tüdejét. Mintha csak parazsat öntenének a torkán. Mozgáskoordinációja szinte cserbenhagyja. Az út szélén álló kukák próbálják leszorítani, és térdei ruganyossá válnak a mindent átjáró félelemtől.
,, Még tíz méter!”- suttogta magában a végletekig kimerülve. A pocsolyákban gázolva a térdéig vizesedett a nadrágja most mégsem fázott. A kapucnija az orráig csúszott előre, mintha csak a látványtól akarná megóvni.
,, Még öt méter!” Erejének utolsó morzsáival igyekezett bevenni a kanyart. A sarkon álló lámpa olyan erővel vonzotta magához, mintha csak valami mágnes lenne. Sikerült! Bekanyarodott. Lábai maguktól mégsem tudtak megállni. Az emberek legősibb ellensége, az ismeretlentől való félelem hajszolta még tovább. Hátrafordult, hogy lássa követik-e még. Hirtelen hasított belé a felismerés és a megnyugvás, amikor nekiütközött valakinek.
 Ijedten és szégyenkezve pillantott rá áldozatára, akin szinte átgázolt. Az erős karok tartották remegő kezeit. Fejét felemelve nézett az ismeretlen szemekbe, amikor ott a stadion előtt álló bánatos lámpák fényében belebotlott megmentőjébe.